udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
176
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-176
Névmutató:
Andreescu, Ion
2012. december 18.
In memoriam Jakobovits Miklós /Kolozsvár, 1936. aug. 9. – Nagyvárad, 2012. december 16./
Tudtuk, hogy nagy beteg, de tudtuk, hogy emberfeletti kínok árán is élni és dolgozni akar. Utolsó pillanatig küzdött, és majdnem utolsó pillanatig, ameddig az ecset ki nem hullott a kezéből, dolgozott is. Az élet és a festészet szerelmese volt. „A titkokat keresem, amelyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, a sors és az emberi melegség megbízható radiálását a színeken és a formákon keresztül” – vallotta meggyőződéssel. Vallotta, mert egész életét a művészet és a művészközösség szolgálatába állította.
A Barabás Miklós Céh elnökeként mindvégig figyelemmel kísérte művészkollégái sorsának alakulását, segítőkészsége még élete utolsó heteiben sem ismert határokat. Mélységesen humanista, emberszerető magatartására jellemző, hogy már nagy betegen is elsősorban másokon, bajban lévő kollégáin igyekezett segíteni. S hogy a fiatalokkal mindegyre bővülő Céh tevékenységét az anyaország a kitüntető, Magyar Örökség-díjjal jutalmazta, az is elsősorban neki, önfeláldozó közösségi tevékenységének köszönhető. Aminthogy az alakulóban lévő Erdélyi Magyar Művészeti Központ alapjait is ő álmodta meg és fektette le.
Jakobovits Miklós 1936-ban született Kolozsváron. 1950–1954 között Barabás István és Piskolti Gábor irányításával elvégzi a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolát, majd sikeresen felvételizik a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei: Kádár Tibor és Miklóssy Gábor. A főiskola elvégzése után Nagyváradra költözik, ahol kiteljesedik művészi tevékenysége és szervezői képessége. Közeli barátság fűzte Mohy Sándorhoz, Nagy Alberthez, Fülöp Antal Andorhoz. Első kiállításának 1965-ben a nagyváradi Művészeti Galéria nyújtott otthont, hogy aztán rendszeresen jelentkezzen munkáival többek között Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Bukarestben és az ország többi jelentős kultúrközpontjában, valamint külföldön, Hollandiában, Németországban, a francia fővárosban. Festői munkássága mellett szakszerű elemzéseivel, esszéivel művészeti íróként is sokat tett az erdélyi képzőművészet népszerűsítéséért. Hazai kitüntetései és díjai mellett 2003-ban megkapta a Munkácsy-díjat és a Magyar Művészeti Akadémia is tagjai közé fogadta.
Jakobovits Miklós a mindig önmagát adó, de ennek ellenére örök kísérletező, örökké megújulni képes művész típusa volt. Rendkívül színes, komplex egyéniség, szerteágazó érdeklődési köre jól nyomon követhető munkássága különböző periódusainak művészi dokumentumaiban. A realisztikus, figurális ábrázolásmódtól, a diktatúrát keményen ostorozó groteszken keresztül jut el az anyag és az emberi lét mélyrétegeit vallató és megjelenítő, időkön és tereken túlmutató, metafizikus kisugárzású képtárgyakig. Sajátosan visszafogott, a művészi elmélyülés mélységét igazolni látszó színvilága a kékek, szürkék, fehérek, lilásbarnák és okkerek megannyi árnyalatával mintha felülemelkedne az evilági lét prózai hétköznapiságán, előrevetítve azt a tökéletes harmóniát, azt a varázslatos dimenziót, amelynek titkait kezdettől fogva kutatta, s amely most a maga teljességében immár örökre feltárult előtte.
Drága Miklós, mindannyiunknak nagyon fogsz hiányozni, de szellemiséged tovább él, emlékedet örökre megőrizzük.
Németh Júlia
GYÁSZHÍR
Mély fájdalommal, őszinte megrendüléssel értesültünk mindannyiunk által szeretett és tisztelt elnökünk,
JAKOBOVITS MIKLÓS,
Munkácsy-díjas festőművész elhunytáról. Hosszas betegség után, december 16-án érte a halál. Nagyváradon, a Rulikovszky temető Steinberger kápolnájából helyezik örök nyugalomra december 19-én, 14 órakor. Életét a festészetnek és a művészközösségnek szentelte. Embersége, segítőkészsége nem ismert határokat. Emléke szívünkben örökké élni fog. Mélységes gyászában osztozunk feleségével, Mártával és az egész családdal. A BARABÁS MIKLÓS CÉH TAGJAI.
Szabadság (Kolozsvár)2013. február 19.
Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),2013. február 26.
Eltávolították a Mátyás-házról a piros-fehér-zöld koszorúkat
Az egyetem vezetősége a műemlékvédelmi törvényre hivatkozik
A szemétbe dobatta tegnap a Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem vezetősége Mátyás király szülőházának homlokzatáról a piros-fehér-zöld szalagos emlékkoszorúkat. Bár az évek során számtalanszor helyeztek már el koszorúkat az épületen, az egyetem vezetősége a műemlékvédelmi törvény megszegésével indokolta az intézkedést. Tegnap a magyar külképviselet és az RMDSZ képviselői a helyszínre siettek, majd a kukából „kimentett” koszorúkat, a Mátyás-szoborcsoport talapzata elé vitték, és ott helyezték el őket. Virgil Pop műemlékvédelmi főtanácsos szerint nem történt törvénysértés, Magdó János kolozsvári magyar főkonzul nem kívánta kommentálni a történteket, míg Máté András, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte: a koszorúkat a megemlékezők egy állványra helyezték, de ha ezt követően fel is kerültek a homlokzaton lévő kampókra, az egyetemnek nem ilyen módon kellett volna eljárnia.
KISS OLIVÉR, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),2013. március 11.
KLMT-közgyűlés – a műemlékvédelmi díjtól Désy Károly pasztellkiállításáig
Névadója halálának 50. évfordulójára alapítja meg a Kelemen Lajos műemlékvédelmi díjat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) – jelentette be a szombat délelőtti közgyűlésen Gaal György elnök, kifejtve: a díjjal olyan személyeket tüntetnek ki, akik a műemlékek helyreállításában, gondozásában, védelmében vagy népszerűsítésében, művészettörténeti értékelésében kimagasló eredményeket értek el.
Azok is esélyesek továbbá, akik jelentős támogatással járultak hozzá a műemlékek megóvásához, restaurálásához, illetve hivatali úton elősegítették az ilyen jellegű tevékenységeket. Megtudtuk: a kitüntetettek a Kelemen Lajos portréját ábrázoló plakettet vehetik át, valamint egy diplomát, amelyben megjelölik, hogy szakmai vagy tiszteleti alapon kapta az illető a díjat. A KLMT választmánya által odaítélt elismerést minden évben a műemlékvédelmi világnapon, április 18-án adják át, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával együttműködve. Egy évben legtöbb két díjat osztanak ki, kivételt képez az idei, első alkalom, amikor több elismerést is átadhatnak.
A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj megalapításával megszűnik a társaság eddigi kitüntetéseinek (Debreczeni László, Kós Károly, Veress Ferenc) odaítélése. A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el az újonnan létrehozott díj szabályzatát, akárcsak a pénzügyi jelentést, amelyet Maksay Ádám ügyvezető alelnök ismertetett. Az elkövetkező időszakra vonatkozóan úgy fogalmazott: az erdélyi műemlékvédelem hatékonyabb működése érdekében szükségét érzi egy egységes prioritásjegyzék kidolgozásának, emellett mihamarabb létre kellene hozni egy erdélyi műemlék-gondnokságot, az egyházak és a szakmai szervezetek bevonásával. Maksay szerint elengedhetetlen továbbá az örökségvédelmi stratégia kidolgozása, valamint egy átfogó dokumentációs központ kialakítása.
Pasztellek az egyházközség tanácstermében
A közgyűlés második részében Takács Gábor, a KLMT irodavezetője nyitotta meg a szovátai születésű Désy Károly akvarellkiállítását. Méltatásában hangsúlyozta: a művész eredetileg festőnek készült, már a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában kitűnt kiváló rajztudásával és színérzékelésével, az érettségi előtt mégis a szobrászatot választotta. – Saját bevallása szerint döntésében nagymértékben befolyásolta Michelangelo egyik rövid szonettje, amely valahogy ekképpen hangzik: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. 1969-ben felvételizett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakára, ahol Vetro Artur, Kós András és Mircea Spătaru is tanára volt – mondta Takács Gábor, hozzáfűzve: a főiskola elvégzése után eleinte tanárként dolgozott, majd különböző műhelyekben fejtette ki tevékenységét, az ötvösség és az iparművészet területén. A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest: olaj, tempera, gouache képek kerülnek ki műterméből.
– Elsősorban az akvarellt műveli, ami leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Ez azonban nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Désy Károly valójában két különböző technikát alkalmaz, a vizes és a száraz technikát. A vizes technikával éri el a finom, leheletszerű színfoltokat, az erős formákat, a rajzosabb képsíkokat viszont mindig száraz technikával készíti – avatott be a részletekbe a méltató. Az alkotások szakszerű elemzése után, zárásként megjegyezte: a tárlat hangulata egészében véve lírai, híven tükrözik az alkotó személyiségét. A Désy Károly 29 akvarelljéből szervezett kiállítás két hétig látogatható a Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében (Brassai u. 6. szám).
Szabadság (Kolozsvár),2013. május 4.
Elhunyt Deák Ferenc grafikus
Életének 78. évében, tegnap hajnalban Szegeden elhunyt Deák Ferenc könyvtervező és grafikusművész. Deák Ferenc 1935. június 17-én született Kökösön, középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. 1958-ban diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán, majd illusztrációit és irodalmi művek témáira komponált önálló grafikai műveit rendszeresen közölte az Utunk, az Igaz Szó, a Napsugár, a Korunk, a Dolgozó Nő, az Új Élet, a România Literară, a Tribuna és A Hét.
Az erdélyi magyar folyóirat- és könyvgrafika legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb személyisége volt, erről több mint 300 szépirodalmi kötet és tankönyv tanúskodik (köztük a Jávorfa-muzsika, a Hej zöld levél és a Szegény ember kincse című folklórgyűjtemények, valamint Bálint Tibor Zokogó majom és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című munkája). Nevéhez fűződik a Kolozsvári Állami Magyar Színház Művészeti Tanácsa által évente odaítélt elismerés, a Bánffy Miklós Vándordíj megtervezése is.
1995-től a szegedi Mozaik Kiadó munkatársa volt. 2000-ben Munkácsy-díjat kapott, 2003-ban pedig, könyvgrafikai munkássága elismeréseként a román kulturális minisztérium nemzeti nagydíjjal tüntette ki.
Szabadság (Kolozsvár)2013. december 23.
Negyven év kolozsvári festészete a Művészeti Múzeumban
A kolozsvári festészeti iskola második, 1950 és 1989 közötti időszakába pillanthatnak be az érdeklődők a Művészeti Múzeum emeleti termeiben szervezett kiállításon, amely pénteken délután nyílt meg.
Az 1950 novemberében létrejött kéttannyelvű (román és magyar) Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festő-tanárai közül Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Vasile Crişan, Mohi Sándor, Petre Abrudan, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Teodor Harşia, Abodi Nagy Béla, Radu Fulger, Petru Feier, Veress Pál, Mircea Vremir, Paul Sima, Leonid Elaş, Tóth László, Teodor Botiş, Florin Maxa és Ghiorghi Apostu munkái szerepelnek a tárlaton.
Szabadság (Kolozsvár)2014. január 6.
Elhunyt Kristófi János festőművész
A romániai magyar képzőművészet nagy öregje, a világszerte ismert Kristófi János a Bihar megyei Monospetriben született 1925-ben, középiskolát Kolozsvárt végzett, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954).
A Művészeti Népiskola tanáraként dolgozott Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955–88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikussal rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a Körös-parti város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot és környékét, illetve Erdély különböző sarkait örökítette meg, későbbi korszakaiban szakrális témájú monumentális olajfestményeivel hívta fel magára a figyelmet. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben és Budapesten (1991).
Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán művészettörténész.
Kristófi János 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést. Január 5-én, vasárnap este hunyt el nagyváradi otthonában.
Kristófi János /Monospetri, 1925. dec. 15. – Nagyvárad, 2014. január. 5.
Székelyhon.ro,2014. április 23.
Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro2014. július 31.
Újjászületések
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)2014. augusztus 1.
Haza a magasban: Szentimrei Judit
Erdély TV, augusztus 3., vasárnap 19:30 óra
Szentimrei Judit romániai magyar néprajzi szakíróról szól a Vig Emese rendezte Haza a magasban sorozat következő része.
Szentimrei Judit Kolozsváron született, és ugyanitt végezte középiskolai tanulmányait is. Budapesten Györffy István előadásain vett részt a Külföldiek Kollégiumában.
1940-től Sztánán dolgozott a Kós Károly tervezte iparművészeti műhelyben. 1952 és 1974 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanársegéde volt (most Művészeti és Design Egyetem). Ugyanebben az időben tanítványaival magyar és román népi textilművészeti kutatásokban vett részt, melyet a Román Akadémia szervezett.
Tevékenyen vett részt annak a Kós Károly vezette népművészeti kutatócsoportnak a munkájában, amely célul tűzte ki, hogy az 1950-es évektől felleltározza a legjelentősebb romániai magyar tájegységek tárgyi kultúráját és népművészetét. Ennek az eredményei a Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet, Kis- Küküllő vidéki magyar népművészet és Moldvai csángó népművészet című könyvek.
A rendszerváltás után alapítja meg a Kriza János Néprajzi Társaságot.
Népújság (Marosvásárhely)2014. augusztus 15.
In memoriam Miklós János (1949-2014)
Megdöbbenve értesültem róla, hogy a Fekete Körös völgyi magyarság egyik kiemelkedő egyénisége, a Belényesben élő Miklós János neves festőművész, tanár, grafikus 2014.augusztus 15-én, pénteken elhunyt.
Itthon ülök a számítógépem előtt, és csak nehezen tudom leírni ezeket a sorokat, hiszen a Belényesi medencében élők közül ő volt a legközelebbi barátom. Soha nem mentem úgy arra a vidékre, hogy ne kerestem volna fel, sőt nagyon sokszor előfordult, hogy odaérkezésem után arra kértem, hogy együtt keressük fel azt a települést, ahová éppen el akartam jutni. A legtöbb esetben autóbusszal érkeztem Belényesre, onnan tovább már az ő kocsijával folytattuk utunkat. Legutóbb Diófáson voltunk együtt, hogy az ott élő magyarokról írjak, azóta is tervezgettük, hogy a közeli Vaskoh városába is elmegyünk, hogy egy riport erejéig írjak a városban élő magyarok mindennapjairól. „Elmegyünk együtt, elkísérlek, hisz én ismerek több ott élő magyar embert, csak egy kicsit gyógyuljak fel”, mondta, amikor általában havonta felhívtam telefonon, és érdeklődtem egészségügyi állapota felől. Ez az út már nem jöhet össze, hiszen a jó barát Miklós János hosszú, de türelemmel viselt betegség után elhunyt.
Miklós János tanár, festőművész, grafikus 1949. május 11-én született Biharpüspökiben, de mindig is a Fekete-Körös völgyét tekintette szülőföldjének. Az elmúlt évben egy vele készült interjúmban mondta a következőket: „Én mindig is ezt a vidéket tartottam szűkebb hazámnak, ha történetesen nem is itt, hanem Biharpüspökiben születtem. Édesapám vasutas volt, éppen ott volt a szolgálati helye, ott születtem, de mindig vállaltam, hogy Fekete-Körös vidéki vagyok”, jelentette ki.
Egyetemi tanulmányait a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola Rajz szakán végezte 1975-ben, 2004-ben a Nagyváradi Egyetem Képzőművészeti Szakának Festészeti tagozatán másoddiplomázott. A festészet mellett pedagógusként hosszú éveken át tanította rajzra a belényesi diákokat, egy ideig az Általános Iskola aligazgatói tisztségét is betöltötte.
Festményei, grafikái Európa számos gyűjtőjénél megtalálhatók, de múzeumokban is fellelhető több alkotása. 2013-ban a Bihar megyei RMDSZ által alapított Zsisku János szórványdíjat Miklós János festőművész kapta meg.
Miklós János temetésére augusztus 17-én vasárnap 14 órai kezdettel kerül sor a belényesi református temetőben.
Nyugodj békében Miklós János, emlékedet egy életen át megőrizzük!
Dérer Ferenc
Gyászjelentés
„Amikor már nagyon fájt minden, csendben átölelt az Isten.” Szomorú szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk mindazokkal, akik szerették, tisztelték, ismerték, hogy MIKLÓS JÁNOS festőművész, grafikus, a Belényesi „N. Popoviciu” Általános Iskola nyugalmazott tanára 2014 augusztus15-én 65 éves korában, türelemmel viselt betegségben elhunyt. Temetése 2014 augusztus 17-én, 14 órakor lesz, a belényesi Református temetőben. A gyászoló család.
Erdély.ma2014. augusztus 22.
Tóth Anna-tárlat az evangélikus templomban
Tóth Anna, az aradi Ion Andreescu Képzőművészeti Kör egyik leghűségesebb, legaktívabb tagja. 34 évvel ezelőtt, 1980-ban iratkozott a körbe, és azóta szinte valamennyi közös kiállításon jelen van igényesen megfestett, gazdag színkompozíciójú képeivel. Emellett alig múlt el esztendő, hogy ne jelentkezett volna egyéni tárlattal.
Nem ritkán az evangélikus-lutheránus templom nyújtott otthont alkotásainak. Ez történt most is. 24 olajfestményt mutat be az utóbbi évek terméséből.
A tárlat augusztus 31-ig tekinthető meg: szerdán és pénteken 10–12 és 14–18 óra között, a többi napokon 10-től kora délutánig.
Balázs Katalin, Nyugati Jelen (Arad)2014. október 23.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.) De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudományegyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 8.
Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélték.
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. december 12.
Páll Lajos festményei Budapesten
A 2012-ben elhunyt Páll Lajos erdélyi festőművész, költő csaknem ötven tájképét és figurális festményét mutatta be a Kárpát-haza Galéria szerda este nyílt kiállítása a budapesti Duna Palotában. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Galériájának tizenkettedik, egyben évzáró tárlatán Demeter Ervin, az Erdély Művészetéért Alapítvány alapítója felidézte, hogy az alapítvány 1988-ban, a festő 50. születésnapja alkalmából rendezett átfogó kiállítást munkáiból Budapesten.
„Az ő éltető személyisége tartja életben 26 éve, a mai napig is az Erdély Művészetéért Alapítványt” – hangsúlyozta. Mint elmondta, Páll Lajos mindvégig hűséges volt Korondhoz, szülőfalujához, egész életében itt élt és alkotott. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe járt. Az 1956-os magyar forradalom melletti kiállása miatt 1958-ban börtönbüntetésre ítélték. Először Szamosújvárra, majd a Duna-delta fogolytáborba került. 1962-es szabadulása után nem vették vissza az egyetemre. Páll Lajos két műfajú művész volt, a festészet mellett gyerekkorától verseket is írt. 1969-es rehabilitációját követően, 1970-ben jelent meg Fényimádók című első verseskötete, amelyet még 11 követett. Páll Lajost 2002-ben Érdemes Művész, 2011-ben Kiváló Művész címmel tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. december 22.
Kristófi-életmű kiállítás nyílt
Nagyvárad- Csütörtök délután a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Körösvidéki Múzeum rendezésében az idén januárban elhunyt Kristófi János festőművész alkotásaiból nyílt életmű kiállítás.
Ahogy sejteni lehetett, annak jeléül, hogy sokan tisztelték és szerették Kristófi János festőművészt, rengeteg érdeklődő vett részt csütörtök délután annak a kiállításnak a nyitóünnepségén, mely hat teremre kiterjedően, mintegy száz festményt és számos grafikát felvonultató válogatásként ad áttekintést a mester életművéről a pályakezdésétől a legutóbbi időkig. Ötlet- és házigazdai minőségében Exc. Böcskei László megyés püspök egy érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet. Felidézte, hogy idén január 8-án, amikor a Rulikowszki temetőben eltemették Kristófi János holttestét, a gyászszertartáson fénykövetőnek nevezte az egykori festőművészt, arra kérve a jelenlevőket, ne csak szóban vagy egyéb formában őrizzék az emlékét, hanem tanulva tőle engedjék, hogy őket is átjárja a fény. Hangsúlyozta: ezekben a napokban a mindent elárasztó sötétségben szintén a fény érkezésére várunk, a két történés közötti kapcsolat tehát azt az üzenetet sugallja számunkra, hogy nekünk is fénykövetőknek kell lennünk, illetve maradnunk. „Legyen ez a kiállítás tehát az együtt emlékezés és a töltekezés forrása”- javasolta a főpásztor. Dr. Aurel Chiriac múzeumigazgató azt emelte ki, hogy Kristófi János azonosult Váraddal, így szerinte barátja mindazoknak, akik éreznek valamit a város iránt. Úgy fogalmazott: Nagyvárad a mindent jelentette a festőművész számára, szinte valamennyiünknek van egy olyan emléke vele kapcsolatban, ahogy a festőállványa mellett ott áll egy utcán vagy téren, az alkotásai pedig megérintik a lelkünket.
Kitűnően énekelt
Dr. Maria Zintz művészettörténész néhány fontosabb momentumot említett Kristófi János életéből, valamint a művészi tevékenységével kapcsolatban is megosztott néhány gondolatot. Többek közt elhangzott, hogy 1925. december 15-én született Monospetriben, 1949-1954 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. 1954-ben telepedett le Váradon, két évre rá pedig feleségül vette Hoványi Judit szobrászművészt, akitől tíz gyermeke született. Talán kevésbé ismert róla, hogy kitűnő énekhangja miatt a konzervatóriumba is felvételizett, de végül a festői pályát választotta. Első egyéni tárlata 1980-ban nyílt meg, 1997-ben pedig volt már életmű kiállítása a Körösvidéki Múzeumban.
Feledy Balázs budapesti művészeti író azon meggyőződésének adott hangot: Kristófi művészetének szellemisége a forma-rend-fegyelem összefüggéseire hagyatkozik, melyben döntő szerephez jut a hit. Úgy fogalmazott: advent szülötte volt, és minden születésnapja, melyből nyolcvannyolcat megélt, egyben a Megváltó születésének várakozási időszaka is volt. És ez így van 2014-ben is: testi mivoltában ugyan már nincs közöttünk, de Krisztus születésével együtt ő is újjászületik képei által ezen a nagyszabású kiállításon.
Csáky Zoltán televíziós szerkesztő arról beszélt, hogyan zajlott a Kristófival való első találkozása, illetve miért szeretett bele a festményeibe, majd levetítették az a portréfilmet, melyet az Arcélek című sorozat keretében készített róla.
A vernisszázson közreműködött Kristófi Bence nagybőgőművész, a festőművész unokája. A kiállítás január 25-ig tekinthető meg.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2015. január 7.
In memoriam Bertalan István
Nagy művészünk hunyt el Temesváron 2014. december 30-án.
Bertalan István 1932. május 30-án született Rákosdon (Hunyad megye). Nagy tehetségű képzőművész, nyitott szellemű, művelt kutató, iskolaalapító pedagógus. 1962-ben végzett festészet szakon a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. A tanári kar merev viselkedésétől eltérően Kádár Tibor volt igazi ablaknyitó tanárunk az akkori kommunista világban. A fiatalság sokat köszönhetett Kádárnak, ugyanúgy, ahogy később Bertalan Istvánnak jutott ez a fontos szerep Temesváron, aki új szellemiséget vitt a hatvanas években az ottani képzőművészeti középiskolába.
1970-ben alapító tagja volt a Sigma-I csoportnak. Kiemelkedő tehetségű rajzművész volt.
Családjával 1985-ben Németországba települt, ahonnan később megkeseredve járt haza. Depressziója az évek során súlyosbodott, egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával fájdalommal mondta-sírta: „azok az erdélyi virágzó almafák…”. Utolsó éveit egy temesvári öregotthonban töltötte. Nagy művészt veszítettünk el.
Berci, Isten veled…
Kancsura István
Szabadság (Kolozsvár)2015. február 12.
Dolgok az álomvilágból: Jánosi Andrea tárlata
Jánosi Andrea kolozsvári grafikus és illusztrátor Dolgok odaát című kiállítása nyílt meg Kolozsváron, a Kaja Tanya étteremben.
A tárlat megnyitójára csendes, borozós, meghitt hangulatban került sor. Étteremhez illően a finom falatok sem hiányozhattak – a teltházas eseményen, a hely szellemének megfelelően a résztvevők koccintottak és elbeszélgettek az alkotóval. Jánosi Andrea tavaly jelentkezett először a Dolgok odaátcímű tárlatával Kolozsváron, a Korunk Studiógalériában, a mostani kiállítás ennek volt folytatása. Az alkotó az álmok világából inspirálódik egyéni festményeiben, ezeket gondolja tovább, gondolatait úgy önti művészi formába, hogy ezek a valóság tükrözéseként jelenjenek meg. Tehetségének köszönhetően úgy jeleníti meg álomszerű élményeit, hogy általuk mások is megismerhessék, szemtanúi legyenek az „odaát” lévő dolgainak.
Az élénk színekben pompázó munkáinak története van és közös logikai menete. Aki ezeket végignézi, a művész igen különleges világában találja magát. Bepillantást nyerhetünk lelkének legmélyebb zugaiba, különös nézeteibe. Bizonyos képeken a művésznő magát is megjeleníti, törékeny formában, de leginkább arc nélkül. A részletek gazdagsága, a határozott vonalvezetés, az erős színek dominanciája jellemző a festményeire. Az alkotó szerint nem lehet egy összefüggő történetet találni képei között, viszont külön-külön úgy állnak össze, mint egy regény. Mindegyik alkotásának megvan a saját története, azonban ezek lényegét mindenki a saját érzelmei alapján szűri le.
Jánosi Andrea Szászrégenben született 1979-ben, és mivel rajzkészsége már kiskorában megmutatkozott, szülei úgy döntöttek, hogy olyan emberek kezére bízzák, akik művésszé válását irányítani tudják. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban kezdte pályafutását, ahol már országos tantárgyversenyeket nyert. 1998-ban bekerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára, 2003-ban végzett művészetpedagógia szakon. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakára. 2008-ban filmrendezői diplomát kapott a bukaresti Hyperion Egyetem művészeti fakultásán. Ebben az évben magiszteri képzésben is részt vett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem média és kommunikáció szakán. 2005 óta a BBTE Kolozsvári Egyetemi Könyvkiadó grafikusa, és magánvállalkozóként is ugyanennyi ideje foglalkozik reklámgrafikai tervezéssel. Néhány éve a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál arculatát is tervezi. Illusztrátori pályafutását 2007-ben kezdte a Kincses Képeskönyv – Kolozsvár című könyvvel, a Projectograph és Koinónia Kiadó felkérésére. Ez a sorozat öt év alatt hat kiadványt ért meg, amiben négy különböző város mutatkozik be, egyenként több mint ötven illusztráció formájában.
2010-ben a Koinónia Kiadó felkérésére illusztrálta a Kányádi Sándor fordításában megjelent Volt egyszer egy kis zsidó című jiddis népköltészeti válogatást, 2012-ben pedig a Voicu Bojan Hörcsögmesék című meséskönyvéhez készített rajzokat. Hatalmas szakmai sikert ért el 2010-ben Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációs filmjének rajzi részeivel is. A film több hazai és nemzetközi díjat kapott. Jánosi Andrea tárlata február 28-ig látogatható a kolozsvári Kaja Tanya étterem otthonosan berendezett termeiben.
Zilahi Ágnes Réka
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. február 15.
Tragikus körülmények között elhunyt Kusztos Endre grafikus- és festőművész
Életének 90. évében tegnap este, tragikus körülmények között elhunyt Kusztos Endre grafikus- és festőművész. Kusztos Endre Makfalván született, 1925-ben, tanulmányait a Kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben kezdte, oklevelet, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett.
Szénrajzai, csonka, soha el nem haló fái, évtizedek óta a megmaradást, a mindig talpon maradást szimbolizálják. 2010-ben a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a Magyar Köztársaság Érdemrendje Lovagkeresztjét vehette át.
marosvasarhelyiradio.ro / kolozsvariradio.ro
Erdély.ma2015. február 15.
Balesetben elhunyt Kusztos Endre
Február 14-én, szombaton este 6 óra 12 perckor a marosvásárhelyi Segesvári úton közlekedési baleset történt, amit egy ittas vezető okozott, s amelynek egy halálos áldozata is volt. Vasárnap reggelre kiderült – a baleset áldozata az erdélyi festőművész, Kusztos Endre.
Amint a megyei rendőr-főkapitányság szóvivője, Andreea Pop nem sokkal a baleset bekövetkezte s a vizsgálatok első eredményei után tájékoztatott, a balesetet egy mezőszentmargitai (Kerelőszentpál község) 35 éves férfi okozta, aki ittasan vezetve áttért az út menetirány szerinti bal oldalára a benzinkút közelében, ahol frontálisan ütközött egy Opel márkájú, szabályosan közlekedő személygépkocsival. A baleset utáni vizsgálat során a mezőszentmargitai sofőrt alkoholszondás ellenőrzésnek vetették alá, ekkor a műszer 0,82 ezrelékes alkoholkoncentrációt mutatott ki az általa kilélegzett levegőben.
A balesetben a vétlen gépkocsivezető súlyos sérüléseket szenvedett, egy 90 éves utas életét vesztette, másik két utas, egy férfi és egy nő szintén súlyos sérülésekkel került ki a balesetből. Egy ötödik személy könnyebb sérüléseket szenvedett.
A rendőrség folytatja a vizsgálatot a baleset pontos körülményeinek kiderítésére, ugyanakkor bűnügyi vizsgálatot indítottak a balesetet okozó vezető ellen gondatlanságból elkövetett súlyos és halált okozó testi sértések és ittas vezetés gyanújával.
Vasárnap reggelre kiderült – a baleset áldozata a 90. évében járó erdélyi festőművész, grafikus, Kusztos Endre.
Kusztos Endre erdélyi magyar festő és grafikus, a Román Képzőművészek Szövetsége és a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Makfalván született 1925. szeptemberében református kereskedő családjában. Szaktanulmányait a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben kezdte (1949), ugyanitt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1955). Mestere Miklóssy Gábor volt. Az Erdőszentgyörgyi Múzeumban dolgozott (1962-65), 1966 óta szovátai, majd kolozsvári szabadfoglalkozású művész.
Bakó Zoltán |
Kusztos Endre (Makfalva, 1925. szept. 27. – Marosvásárhely, 2015. febr. 14.)
Székelyhon.ro